A Söndörgő egy kicsit öntörvényű; leginkább arra koncentrálunk, hogy mi öten mit gondolunk, milyen zenét akarunk játszani.

- Mi az, amit a Söndörgőről legelőször elmondanál?

- Mostanában gyakran hallom a zenekar helyett azt a kifejezést, hogy projekt…”Csinálunk egy projektet.” Vagyis csinálunk egy alkalmi társulást, amit becélzunk egy bizonyos piaci szegmensre, és a zenét ahhoz találjuk ki. A Söndörgő ennek az ellenkezője. Szerintem ebben különbözik az együttesek többségétől, ez az, amit legelőször megemlítenék. Egy állandó, régóta létező formáció, egy zenekar - ha ez még nem ódivatú kifejezés -, ahol nem az a lényeg, hogy kitaláljuk, hogy most épp mi a trend, és ahhoz csinálunk projekteket, hívunk meg közreműködöket...vagy éppen hallgatjuk, hogy a rádióban mit játszanak, és feldolgozunk mondjuk egy Despacitot viccesen, tamburákkal…A Söndörgő egy kicsit öntörvényű; leginkább arra koncentrálunk, hogy mi öten mit gondolunk, milyen zenét akarunk játszani. Azzal soha nem foglalkoztunk, hogy ez mennyire trendi, vagy igazodik-e bármihez, megfelel-e a "közízlésnek". Persze a visszajelzések fontosak. Amikor úgy érezzük, hogy elkaptunk egy irányt, és hallunk véleményeket arról, hogy ez jó, vagy sem, az persze számít. De nem úgy kezdünk neki egy dalnak, hogy ennek vagy annak az elvárásnak feleljünk meg, vagy célozzuk be ide vagy oda. Azt játsszuk, amit jónak tartunk és úgy, ahogy jónak tartjuk.

- Ha a Söndörgő most alakult volna, de ti ugyenezek az emberek lennétek, akkor is ugyanígy gondolkodnátok erről?

- Abban, hogy azok az emberek vagyunk, akik most, nagy szerepe van az elmúlt 23 évnek. Valószínűleg nem ugyanazok az emberek, és nem ugyanazok a zenészek lennénk enélkül. Nagyon sok idő kellett, hogy tudjunk úgy zenét írni, ahogy most. Ha egy kicsit a kulisszák mögé akarunk tekinteni, akkor ez nálunk soha nem úgy működött, hogy van egy zeneszerzőnk, vagy egy külső ember, aki hozza a kottákat és kiosztja a szólamokat. Egyre inkább úgy dolgozunk, hogy csak ötleteket hozunk, témákat, hangulatokat, és azt közösen dolgozzuk ki. Ha nem töltöttünk volna el ennyi időt együtt, akkor ez vagy egyáltalán nem tudna működni vagy csak sokkal nehezebben. Lehet, hogy egész más lenne a végeredmény. Ha ugyanez az öt ember más múlttal hirtelen most alapítana egy zenekart, akkor biztos, hogy más zene lenne belőle, és kizártnak tartom, hogy ilyen olajozottan működne a dolog.

Abban, hogy azok az emberek vagyunk, akik most, nagy szerepe van az elmúlt 23 évnek.

- Hogy fogadjátok egymás ötleteit, hogy működik a közös alkotás folyamata? Van-e kollektív zenei ízlésvilága a zenekarnak?

- Többnyire nincsenek nagy viták, egyszerűen azért, mert sokat vagyunk együtt, és rengeteg közös zenei hatás ér minket. Persze külön-külön is hallgatunk zenét, gondolkodunk a zenéről…De gyakran ülünk a turnébuszban húsz órát vagy többet, és persze, hogy ilyenkor zenét is hallgatunk - “Ismered? Ez egy nagyon jó banda! Ez egy nagyon jó lemez!” - és akkor együtt meghallgatjuk. Ezzel pedig tudat alatt a saját és egymás ízlését is formáljuk. Az valahogy magától szokott alakulni, hogy a zenekar éppen merre tart kollektíven. Pár évvel ezelőtt kicsit “rockerebb” korszakunkat éltük, akkor olyan dalokat csináltunk, amikben nagyon hangsúlyos volt a lendület, a tempó. A legutóbbi stúdió CD-nken ez nagyonis fellelhető. Aztán előbukkantak "gondolati" darabok is, amik aztán elkezdtek erősödni. Valószínűleg azért, mert mi is változunk mint emberek. És volt ezzel kapcsolatban egy-két visszajelzés olyan zenészektől, akiket nagyra becsülünk. Példának elmítem Ben Mandelsont, akivel az említett lemezen dolgoztunk, ő volt a lemez producere. Nem akart beleszólni, hogy mit és hogyan játsszunk, hanem csak rá akart hangolódni, és ez sikerült is neki, ezért nagyon jó volt vele együtt dolgozni. De egyszer azért megemlítette, hogy “Milyen jók ezek a lassú számok, ezek a mélyebb lélegzetvételű dalok! Egyszer csinálnotok kellene egy lassú lemezt! Söndörgő in slow...” Az ilyenek azért nyomot hagynak az emberben. Tényleg jó belefeledkezni egy-egy ilyen dalba. Persze ez nem azt jelenti, hogy az új dalok mind lassúak, nyugodtak lettek. Azért néha kibújik belőlünk a kisördög…nem bírjuk ki, hogy hirtelen ne duplázzuk meg a tempót vagy ne csináljunk egy nagyon érdekes dinamikai ívet egy lassú darabnak is. Azt vesszük észre, mintha a zenekar elkezdene egy rajtunk kívülálló "lényként" irányítani, és követelni magának azokat a számokat, amik mostanában jönnek belőlünk.

- Téged milyen zene inspirál most leginkább?

- Ha a balkáni dallamanyagot nézzük, mostanában vlach zenét hallgattam sokat, de a makedón, bosnyák dalok is nagyon erősen inspiráltak. Ezenkívül főként a fúziós jazz van rám nagy hatással, egészen vissza Herbie Hancockig, a Weather Reportig vagy Miles Davisig. Az újabb zenekarokból például a Snarky Puppyt tudom említeni, ami teljesen más műfaj, a mi akusztikus zenei világunktól nagyon különbözik. Viszont nagyon összetett, borzalmasan precíz, és emellett a zenei igényesség mellett nem lehet elmenni! Ez egyébként közös hatás: néhány éve hallottuk őket élőben egy francia jazzfesztiválon. Általában véve a jazznek van egy olyan hatása a zenénkre, hogy elkezdtük a zenei témákat hasonlóan kezelni, mint ott. Ha már itt tartunk, ez a Béla Fleck and the Flecktones hatása is: nekem nagyon tetszik a rengeteg témával való játék, amelyek néhol felbukkannak, majd később más formában visszatérnek, kibővülnek. A másik pedig természetesen a komolyzene. Egyre több Bartók-művet kezdtünk el feldolgozni. Kicsit mi is hasonlóan tekintünk a népzenére, mint ahogy ő tette a műveinél: mint alapanyagra, amiből próbálunk saját zenét alkotni. De ez igaz magukra a Bartók-darabokra is, amiket játszunk. Nem törekszünk teljes, kotta szerinti, és főleg nem hangszerelési egyezésre, hanem inkább azokból is feldolgozásokat csinálunk, mint ahogy a Muzsikás is tette az Allegro Barbaroval. A Román táncokból a harmadikat például tamburazenekarral és szordinós trombitával játsszuk, amitől kicsit Miles Davises hangzása is lett…szóval próbáljuk ezt is a mi szájízünk szerint csinálni, és ettől lesz érdekes. Volt, hogy játszottunk olyan fesztiválon, ami elsősorban a komolyzenéről szólt, és nagyon megfogta az embereket a nem szokványos elődásmód.

Azt vesszük észre, mintha a zenekar elkezdene egy rajtunk kívülálló "lényként" irányítani, és követelni magának azokat a számokat, amik mostanában jönnek belőlünk.

- Az új Söndörgő-hangzásból én Szentendrén kaptam egy kis ízelítőt. Olyan hangszereken játszottatok a koncerten, amiket eddig még a Söndörgőben nem láttunk nálatok. Ez nekem azt mutatja, hogy műfajoktól és nemzetiségi zenétől függetlenül, teljesen saját zenei útra léptek.

- Olyan szempontból újak ezek a hangszerek, hogy a Söndörgőben eddig tényleg nem használtunk harsonát, kürtöt vagy kobzot, de ezek valahogy már korábban is a kezünkbe kerültek. Áron vadászkürtön tanult a konziban, Benji harsonán, és az én életemben is régóta fel-felbukkan a koboz, csak eddig nem jutott eszünkbe behozni ezeket a hangszereket…de ez azt mutatja, hogy itt is egy kicsit "bedobtuk a gyeplőt". Elkezdtünk kísérletezni…elkezdtünk próbálkozni, és amit jónak tartottunk, beépítettük. A váltásokat kellett jól kitalálni, arra is odafigyelve, hogy fizikailag is megvalósítható legyen minden a színpadon. Ez nagy feladat volt, de így sikerült létrehozni egy teljesen új koncertrepertoárt. Emögött rengeteg munka van. Egyrészt, hogy magadat olyan kondiban kell tartanod az összes hangszeren, hogy azonnal tudd váltani őket - megfogod és játszol rajta -, önmagában is egy napi feladat. Másrészt pedig az egésznek az együtt kitalálása, összepróbálása is rengeteg energia volt. Az anyag nagy részét Mérában, Kalotaszegen alkottuk meg, ami valójában azt jelenti, hogy két hétig minden nap 8-10 órát próbáltunk. Ez persze elég fárasztó volt, de nem azért csináltuk, mert valaki pisztolyt tartott a fejünkhöz, hanem mert nagyon akartuk ezt. Megérte, mert most lett valami új Söndörgő-zene, ami nagyon más, nagyon összetett, és szerintem elég igényes is.

- Milyen a tömegbázisa a ti zenéteknek itthon és külföldön?

- Azt hiszem, hogy Magyarországon annak a fajta zenének, amit mi csinálunk - és most nem csak az új dolgokra gondolok -, jelenleg kisebb a bázisa, mint sok más országban. Talán itthon az emberek túlzottan kategóriákban meg műfajokban gondolkodnak. A tradícionális népzenének szerintem ugyanúgy a táncházmozgalom maradt a tömegbázisa, illetve a táncegyüttesek, és az azok köré szerveződő fiatalok és idősebbek köre. De nem hinném, hogy maga a népzene lett népszerűbb az utóbbi években, bár többen ezt állítják, akik megpróbálnak valamiféle crossovert csinálni a népzene és a könnyűzene között. Ha egy popzenekarba beraksz egy népi hegedűt vagy egy népi énekhangon szépen éneklő lányt, az most éppen trendi lesz, de ez nem azt jelenti, hogy magának a népzenének lesz nagyobb a népszerűsége. Mi már régóta elsősorban koncertszínpadra dolgoztunk, mivel nálunk az alapok a Vujicsics Együttes koncertszemléletéből jönnek. Ezt 2000 utántól mondhatom biztosan: akkor ismertük fel, hogy nekünk a színpadi koncertezés a fő irányvonalunk. Amikor aztán elkezdtük tényleg a saját utunkat járni, és ki tudtunk lépni nemzetközi porondra, akkor szembesültünk azzal, hogy külföldön nincsen egyből egy sztereotípia az emberek fejében azzal kapcsolatban, amit csinálunk. Ott, ha meghallják a zenénket, nem elsősorban azzal kezdenek el foglalkozni, hogy ez most micsoda, honnan való, miért nem ilyen vagy olyan, hanem csak élvezik. Merem állítani, hogy vannak olyan országok, ahol az emberek nyitottabbak az újdonságok felé. De ennek is megvannak az okai. Példának említeném Franciaországot, ahol kifejezetten szeretik az új hangokat, és talán érzékenyebbek magára a zenére is. Ott a kisebb városokban is vannak olyan helyek, ahol délelőttönként matinékoncertek vannak, délután is valami, és esti koncert is…nagyjából minden nap. Erre persze jelentős kultúrtámogatás van, és megszokott dolog, hogy az emberek járnak koncertekre. Több oka van annak, hogy ez itthon nem így van, de azt hiszem, hogy nem az itt élők tehetnek erről. …Sok gyerekkoncertet, sorozatot csináltunk, nem is tudom, hány százat összesen, ahol azt láttuk, hogy ha a gyerekek hallanak egy minőségi koncertet, akkor az erős hatással van rájuk. Nem azt akarom mondani, hogy itthon olyan emberek élnek, akik alapból nem nyitottak. Ez inkább azon múlik, hogy egyáltalán találkoznak-e időben ilyesmivel, vagy sem. Egyáltalán élőzenével találkoznak-e, vagy sem. De bízom benne, hogy ez szép lassan változni fog. Erdélyben például egyáltalán nem voltunk benne a köztudatban. A Méra World Music fesztiválon játszottunk nemrégiben, aztán ott maradtunk Mérában az említett új repertoárt próbálni. Eszünkbe jutott, hogy a próbafolyamat után felajánlunk egy akusztikus koncertet egy pajtában, ahol körülbelül 50-100 ember fér el kényelmesen. Az lett belőle, hogy a faluból is sokan eljöttek újra, Kolozsvárról is kilátogattak vagy százan, az éppen zajló néptánctáborból szintén majd' mindenki eljött, szóval hirtelen ott termett vagy 400 ember. Pedig arrafelé egyáltalán nem szokványos dolog a világzene. Ez is jól mutatja, hogy lehet valami a zenénkben, ami meg tud fogni olyan embereket is, akiknek nem feltétlenül tartozik bele az érdeklődési körébe. De ha egyszer találkoznak vele, akkor elkötelezettek lesznek, és jönnek utána…

Ott, ha meghallják a zenénket, nem elsősorban azzal kezdenek el foglalkozni, hogy ez most micsoda, honnan való, miért nem ilyen vagy olyan, hanem csak élvezik.